δεσποτεύω
δεσποτέω-ῶδεσποτεύω (seul.
prés. et ao.) être le maître de,
gén. Hld.
5, 28 ; 8,
3 ; Jos. A.J. 3, 5, 3 ;
DC. 60, 28
(part. ao. -ευσάντων) ; δ. πάντα,
Spt. 2 Macc.
5, 28 (ao.
3 sg. ἐδεσπότευσε), être un maître tout-puissant.
Étym.
δεσπότης.