δεσπότειρα

δεσποτεύω

δεσποτέω-ῶ
δεσποτεύω (seul. prés. et ao.) être le maître de, gén. Hld. 5, 28 ; 8, 3 ; Jos. A.J. 3, 5, 3 ; DC. 60, 28 (part. ao. -ευσάντων) ; δ. πάντα, Spt. 2 Macc. 5, 28 (ao. 3 sg. ἐδεσπότευσε), être un maître tout-puissant.
Étym. δεσπότης.