διαίρεσις

διαιρετέος

διαιρέτης
διαιρετέος, α, ον, qu’il faut ou qu’on peut diviser, Plat. Rsp. 412b ; au neutre διαιρετέον, il faut diviser, Plat. Leg. 874e ; Arstt. Pol. 8, 7, 1.
Étym. vb. de διαιρέω.