διωκάθω
διωκτέοςδιωκάθω [ῐᾰ],
d’où sbj. διωκάθω, Ar. Nub. 1482 ; inf. διωκάθειν
(sel. d’autres, ao. 2 -καθεῖν) Eur. fr. 364, 25 ; Plat.
Euthyphr. 15d ; part. διωκάθοντας
(sel. d’autres ao. 2 -καθόντας) Clém.
Pæd. 2, 169,
27 ; et imp. ἐδιώκαθον (sel. d’autres, ao.
2) Ar. Vesp. 1203 ; Plat. Gorg. 483a, c. διώκω.
Étym.
διώκω ; avec allong.
du rad. ; cf. ἀμυνάθω,
εἰκάθω.