δύσθυμος
δυσθύμωςδύσ·θυμος, ος, ον
[θῡ]
1 découragé, triste,
Xén. Cyr.
5, 2, 34 ; Arstt. Probl. 30, 1 ; H.A. 9, 1 ; δ. τινι,
Soph. El.
549, découragé ou attristé par qqe ch. ; τὸ
δύσθυμον, Plut. Per. 25, la tristesse, le
découragement ||
2 de mauvaise humeur,
Soph. El.
218 ||
Cp. -ότερος, Arstt. Probl. l. c.
Étym.
δ. θυμός.