εὐδοκιμία

εὐδόκιμος

εὐδοκουμένως
εὐ·δόκιμος, ος, ον [] qui jouit d’une bonne réputation, considéré, estimé, honoré, Eschl. Pers. 857 ; Eur. Her. 621 ; εἴς τι, Plat. Ap. 29d ; πρός τι, Plat. Leg. 878a ; ἐπί τινι, Plut. Lys. 22, pour qqe ch. ||
Cp. -ώτερος, Xén. Mem. 3, 7, 1 ; Eq. 7, 1, Th. H.P. 9, 4, 7.
Sup. -ώτατος, Plat. Ap. 29d, Epin. 975e.
Étym. εὖ, δόκιμος.