εὐδόκιμος
εὐδοκουμένωςεὐ·δόκιμος, ος, ον
[ῐ] qui jouit d’une bonne réputation,
considéré, estimé, honoré, Eschl.
Pers. 857 ;
Eur. Her.
621 ; εἴς τι,
Plat. Ap.
29d ;
πρός τι, Plat.
Leg. 878a ; ἐπί τινι, Plut. Lys. 22, pour qqe ch. ||
Cp. -ώτερος, Xén. Mem. 3, 7, 1 ;
Eq. 7, 1,
Th. H.P.
9, 4, 7.
Sup. -ώτατος, Plat. Ap. 29d, Epin. 975e.
Étym.
εὖ, δόκιμος.