μονομαχεῖον

μονομαχέω-ῶ

μονομάχης
μονομαχέω-ῶ []
1 combattre seul, c. à d. sans secours : τινι, Hdt. 9, 27, contre qqn ||
2 combattre en combat singulier, Eur. Ph. 1220 ; τινι, Hdt. 9, 26 ; Plat. Crat. 391e ; πρός τινα, Pol. 35, 5, 1, contre qqn ; en parl. de gladiateurs à Rome, Luc. Tox. 58 ; Hdn 1, 17, 3 ||
E Ion. μουνομαχέω, Hdt. 7, 104 ; 9, 26, 48.
Étym. μονομάχος.