παλαιστής
παλαιστιαῖοςπαλαιστής, οῦ
(ὁ) [ᾰ]
I
1 lutteur, Od. 8, 246 ; Hdt. 3, 137 ; Ar. Lys. 1083 ||
2 p.
ext. rival, adversaire, en gén.
Eschl. Pr.
920 ; Eur.
Suppl. 704
||
3 p.
anal. rusé, fourbe (v.
πάλαισμα) Soph.
Ph. 431
||
II c. παλαστή, Spt. Ex. 25, 23 ; 3 Reg.
7, 24 ||
E Dans une inscr. att. dat. παλαιστεῖ, CIA. 2, 965, b, 10, 25
(commenc. du 4e siècle
av. J.-C.) ; v. Meisterh. p. 14,
16.
Étym.
παλαίω.