ψυχοστρόφος

ψυχοτακής

ψυχοταμίας
ψυχο·τακής, ής, ές [ῡᾰ]
1 qui consume l’âme, A. Pl. 198 ; Anth. 5, 56 ||
2 qui assigne les âmes à comparaître, Nonn. Jo. 12, 77.
Étym. ψ. τήκω.