σπηλάδιον

σπήλαιον

σπηλαΐτης
σπήλαιον, ου (τὸ)
1 caverne, grotte, cavité, Plat. Rsp. 514a, 515a, 539e, etc. ||
2 parties secrètes, Spt. Hab. 2, 15.
Étym. pré-grec, cf. σπῆλυγξ ; emprunts lat. spēlæum, spēlunca.