συναορέω-ῶ

συνάορος

συναπάγω
συνάορος, anc. att. ξυνάορος, ος, ον [] uni à, qui accompagne, dat. Od. 8, 99 (ion. -ήορος) ; Pd. N. 4, 9 ; subst. ὁ ξ. époux, Eur. Or. 1136 ; ἡ ξ. épouse, Eur. Or. 654, etc. ; avec le gén. Apollin. Ps. 118, 14.
Étym. συναείρω.