τετράορος
τετράπαλαιτετρά·ορος, ος, ον
[ᾱ]
1 qui forme un quadruple
attelage, Od. 13,
81 ||
2 attelé de quatre
chevaux, Pd. P.
10, 101, etc. ; Soph. fr. 781 ; conj.
(sel. d’autres, τετρωρίστῳ) Eur.
Suppl. 675,
etc. ||
3 à quatre pieds,
Soph. Tr.
507.
Étym.
τετρα-, ἀείρω, cf. τέτρωρος.