θεόμαντις

θεομαχέω-ῶ

θεομαχία
θεο·μαχέω-ῶ [] combattre contre les dieux ou la divinité, Eur. Bacch. 45, 325 ; I.A. 1409, etc. ; Xén. Œc. 16, 3 ; NT. Ap. 23, 9.
Étym. θεομάχος.