θεοσεϐής
θεοσεϐητέονθεο·σεϐής, ής, ές,
qui honore la divinité, religieux, Hdt.
1, 86 ; 2,
37 ; Eur. Alc. 604 ; Ar. Av. 897 ; Plat. Crat. 394d, etc. ; τὸ θεοσεϐές, Plat.
Epin. 977e, la piété ||
Sup. -έστατος, Soph. O.C. 260 ; Plat. Tim. 41e, Leg. 909b.
Étym.
θ. σέϐω.