ἐσχαρωτικός

ἐσχατάω

ἐσχατεύω
*ἐσχατάω (seul. part. épq. ἐσχατόων) [χᾰ]
1 être à l’extrémité, Il. 2, 508, 616 ; 10, 206 ; ἕσπερος ἐ. Call. Del. 174, l’extrême couchant ||
2 avec idée de temps, qui arrive enfin, Man. 4, 459.
Étym. ἔσχατος.