οὐτάω-ῶ
οὔτεοὐτάω-ῶ (f.
οὐτήσω, ao.
οὔτησα, pf.
inus. ; pass. ao. οὐτήθην) c. οὐτάζω ||
Moy. (part. ao. 2 irrég. οὐτάμενος, η,
ον, au sens pass.) être blessé,
Il. 13, 764 ;
14, 128, 379 ; Od. 11, 40 ; οὐταμένη ὠτειλή, Il.
17, 86, blessure faite ou reçue ||
E Prés. impér. 2 sg. épq. οὔταε, Od. 22, 356. Impf. itér.
3 sg. οὔτασκε,
Il. 15, 745.
Ao. itér. 3 sg.
οὐτήσασκε, Il.
22, 375. Épq. ao. 2,
3 sg. οὖτα [ᾰ] Il. 5, 376 ; 15, 746 ;
Od. 22, 293,
294, d’où inf. οὐτάμεναι,
Il. 21, 68,
et οὐτάμεν,
Il. 5, 821 ;
Hés. Sc.
335.
Étym.
cf. ὠτειλή.