πενθέω-ῶ
πένθημαπενθέω-ῶ (f.
ήσω, ao.
ἐπένθησα, pf.
πεπένθηκα ; pass. seul. prés.)
1 tr. pleurer, déplorer, acc.
Il. 19, 225 ;
Oracl. (Hdt.
7, 220) ; Eschl. Pers. 579 ; Soph. O.R. 1320, etc. ; Eur. Med. 268 ; Xén. Hell. 2, 2, 3 ||
2 intr. être dans le deuil, pleurer, Od. 18, 174 ; 19, 120 ; Eschl.
Pers. 545,
etc. ; Plat.
Phædr. 258b, etc. ||
E Prés. ind. 3 duel épq. πενθείετον (p. -έετον) Il. 23, 283 ; inf. épq.
πενθήμεναι, Od.
18, 174 ; 19,
120.
Étym.
πένθος.